# 2.

Mikor felébredtem, Rose az ágyon ült a telefonját nyomkodta unalmában. 

- Reggelt! - nyújtóztam egy hatalmasat az ágyon.

- Neked is te alkoholista csipkerózsika! -nézett fel a készülékéből mosolyogva.

- Mennyi az idő? - kérdezem két ásítás között. 

- Majdnem 4-óra. - válaszolta nevetve. - Jobban vagy? - kérdezte a tegnappal kapcsolatban. 

- Nem megyünk ma el este valahova. Nem akarom otthon tölteni egyedül a hétvégémet. - sóhajtottam fel. 

- De elmehetünk, este 11-kor lesz egy koncert. - nyújtottam felém a telefont, hogy én is szemügyre tudjam venni. 

- Uhh. - húzódott mosolyra a szám. 

Kivettem magam alól a telefonomat és megnéztem az utolsó beszélgetésemet vele. 

- Miben sántikálsz? - jött oda közel hozzám Rose.

- Csak a tegnapi beszélgetést olvasom. - válaszoltam.

- Várj. Te tegnap még beszéltél vele? - nézet rám   kérdő tekintettel.

- Ezek szerint. - vontam vállat.

- Add azt ide. - kapta ki a telefont szélsebesen a kezemből és elkezdett nyomogatni valamit. 

- Mit csinálsz? - kérdezem. 

- Kész. - lezárta a billentyűzáram és vissza adta a kezembe. - Csak töröltem a beszélgetéseiteket. 

- Köszi. - válaszoltam és megöleltem. 

"Este 10-órakor" 

Lassan el készülődtünk Rose-nál, mert nem volt kedvem haza menni. Szerencsémre egy azon méret ruhákat hordtunk, a stílusunk sem különbözött annyira a másikénál. Mielőtt elindultunk volna a koncertre, elmentünk egy pizzériába, mert útközben kitaláltuk, hogy éhesek vagyunk és ott biztos, hogy alkoholos folyadékon kivűl mással nemigen fogunk összefutni. 

- Meddig érsz rá? - kérdezte hirtelen teli szájal Rose. 

- Hajnali 5-kor megy az első vonatom. - vontam vállat.

- Ahj, én nem akarok addig maradni. - nyafogott. 

- Jó, felhívom Adamet, hogy értem tud-e jönni. - mondtam és már elő is vettem a telefonomat a zsebemből, az ujjaim pedig a hívásgombot érintették meg a neve mellett. 

- Szia, na mizu? - kérdezte a maga nyugodt kimért férfias hangján. 

- Szia, hazatudnál dobni? Nagyon fontos lenne. Kérlek. - már könyörögtem. Odáig folyamodtam, hogy az önbecsülésem már a padlót súrolta sőt, még alatta is hevert. 

- Nem. Van egy kis dolgom még. - határozott válasz. 

- És utána? - hátha megsajnál.

- Nem. - újra a rövid tömör lényegre törő válasz. 

- Köszi, Szia. - akkor elköszöntem tőle.

- Szia. - Adam is tőlem. 

- Na? - kíváncsiskodott Rose.

- "Nem" csak ennyit mondott. - feleltem dühösen, de belül szomorú voltam.

Rose nem felelt semmit, csak egy "sajnálom" szót tátogott. 

Napok teltek el ez a nap óta. Végül taxival kellet hazamennem, ami az összes hitelkeretemet lenullázta, de csak így tudtam hazajutni, és most semmi másra nem vágytam jobban csak a saját ágyamra. 

Nem beszéltünk az interneten és találkozni se találkoztam Adam-mel. Egyik nap úgy döntöttem, hogy legyőzőm a saját kis démonjaimat és megkérdezem, hogy miért nem beszélünk mostanában. Elhessegettem a kisördögöt a fejemből, hogy lecserélt egy másik lányra, egy jobbra, egy szebbre, és okosabbra, egy vékonyabbra. 

Elena: Szia. Miért nem beszélünk? 

Adam: Hali. Bocsi nagyon sok dolgom volt mostanában. De amúgy te nem írtál nekem vissza. 

Elena: Semmi. Ez nem igaz.

Adam: Egy képet küldött. 

Megnyitottam a fáljt, le fényképezte a beszélgetésünket, az utolsót. Igaza volt tényleg én nem írtam vissza neki, viszont egy nevetős emojira, nem tudtam hogyan reagálni ezért annyiban hagytam. Jobban megnéztem a képet, amit elküldött, ezek a becenevek szerepeltek a beszélgetés listájánál. Legjobban, Istenő <3.. Már feleslegesnek éreztem magam ide, egy jelentéktelen lány voltam az életében, egy pótolható és felejthető. Hmm. 

Választ kaptam az összes eddigi kérdésemre. Még a barátjának sem tartót, hiszen a barátod az, akinek elmesélsz dolgokat, de én nekem semmiről nem kaptam tudomást vele kapcsolatban. 

Azt mondják, hogy mindig a remény hal meg utoljára, bennem már felé meghalt. Én  már feladtam, túlságosan is sok energiámat elvette az egész. A könnyeim pedig végig folytak az arcomon. Akárhányszor megbántott nem tudtam sírni, mert belül mindig bíztam abban, hogy még fogunk beszélni. De az agyam nyert a szívem felett és tudtam, hogy mi már nem fogunk többé beszélni. Elkell őt engednem. A szobámban feküdtem összekuporodva a sós folyadék a szememből pedig egyre jobban szivárgót, mint a Niagara vízesés.